Oh… I am here again. Two years… OMG!!!

Hali!
A mai rész egy kicsit talán rövid, de vissza kell rázódnom, és újra felvennem a fonalat.  Igen, sokat kihagytam, de nem fogok magyarázkodni, helyette annyit mondok, visszatértem.
/Phantomrider/

“Egyetlen mozdulat.”

– A francba.. – nyögte Bill. Eltévedt, kétség sem fér hozzá. Eltévedt. Körbepillantott, de semmi. Pár fa, havas mező. Nem tudta mégis hol lehet. Úgy érezte cserben hagyta a csapatát, cserben hagyta Marcust, Tomot, Lillyt. Mindenkit. Ide-oda dülöngélt a nyeregben, erősen törte a fejét, hogy mihez kezdjen most. Még legalább két napig kellett folyamatosan lovagolnia, de most, hogy megtorpant úgy érezte, jobban már nem is vesztegethetné az idejét. Sona idegesen kapkodta a fejét, rángatta a szárakat. Menni akart. Bill is, csak azt nem tudta merre. Hűvös szellő söpört végig a talaj mentén, meglebegtette köpenyét. Fenyőillatot sodort magával. Ez végre támpontot adott. Stephan kastélya egy nagyobb fenyves után található. Két napi járás a fák között, és ott van. Sarkait a kanca oldalába vágta, az állat ködfelhőt prüszkölve megindult előre.
****
Tom és Lillian csendben lovagoltak egymás mellett. A férfi szinte elvesztette az időérzékét. Semmi sem mozdult. Fákkal övezett, érintetlen tájon haladtak át. Paták tompa puffanása a fagyott talajon. Már jó ideje nem beszélgettek. Kezdte mérlegelni, hogy talán mégis a farkasok erdeje lesz a megoldás, nem a Sárkány-hágó. Bár a hó még biztonságosan járható volt, Lilly megingatta. Nem tudhatta ő sem, hogy milyen állapotban lesz, amikor a két egyenként több mint 1000 méter magas sziklafal között kell áthaladniuk. Végül aztán a lány szólalt meg:
– Tudom min aggódsz Tom, de nem veszítünk sokat, és odaérünk. Nem tudhatjuk, hogy lavina alá kerülünk e.
– Nem, azt valóban nem tudhatjuk, de mégis. Az öcsém egyedül van, és gyakorlatilag arra készül, hogy Marcust elhappolja a kiképzésről. Bár Stephanien kívül nincs ott más jelen pillanatban, pár szolgálót leszámítva persze, de annyira nem lesz könnyű dolog ez..
– Szerintem nem kell aggódnod miatta, elég talpra esett. Okos férfi.
Tomot meglepte, hogy Lilly bizonyos helyzetekben mennyire komolyan tudott beszélni. Mintha csak egy vele egykorú nővel társalogna. Gyorsan megrázta a fejét, igyekezett arra gondolni, hogy ő akkor is még csak egy kislány.
– Rendben, megpróbálok kevésbé aggódni, ha te is megbízol a döntésemben, hogy a veszélyesebb utat válasszuk.
– Bárhová követlek testvér, ha ezt kívánod meg tőlem.
– Köszönöm. – mosolyodott el Tom, majd hozzá tette: Testvér.
***
Christian idegesebb volt mint eddig bármikor, fel s alá járkált a vagonban. Az apja azt merészelte mondani neki, hogy megöli. Megöli. Ezt még most sem volt képes egészen feldolgozni magában. Az anyja már régen elhunyt, de most forogna a sírjában ha tudná mi maradt utána. Mindenesetre semmiképpen sem maradhatott. Nem fogja beszolgáltatni Billt, mint valami áldozati bárányt. Sokkal inkább ki akarta deríteni, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. A háború már nem is tartogatott olyan izgalmakat, mint a sztori ezen szála. Éppen kifelé bámult az ablakon, amikor apja jelent meg a vagonban. Christian nem akart beszélni vele, ezért még csak rá sem emelte tekintetét.
– Fiam – kezdte – remélem azzal tisztában vagy, hogy amit mondtam, azt már nem vonhatom vissza. Mindazonáltal nem is akarom visszavonni. Kihívtad a haragomat az engedetlenségeddel, ha ezt anyád…
– Mit tudsz te az anyámról?! – csattant fel a mondat végét meg sem várva a fiú – Az anyám szeretett! Az anyám igazi, gondoskodó szülőm volt, te viszont úgy tartasz engem, mint egy kutyát. Az ellenség után küldesz szimatolni, de abba bele sem gondolsz, hogy ti, mind, az egész tanács, a saját fajotok ellen fordultok. Nem, nem arról van szó, hogy Billt fel akarjátok áldozni. Évek óta látom mi folyik a vének között! Nem kell letagadnod! Becsvágyból bőven van bennük, de kardot nem ragadnának egymásért! – mire elmondta mindezt, a szíve hevesebben vert, és dühödten, bősz vadként meredt egykori apjára.
– A tanácsnak nem is ez a dolga, és ezt te is jól tudod. Anyád is tudta, amikor megpróbált változtatni ezen, ezért is halt meg. Önnön hibája juttatta oda ahol most van. Semmi más.
Mindezt rezzenéstelen arccal közölte tulajdon gyermekével. Aki most csak bámult maga elé, miközben könnyek csorogtak lefelé az arcán. Észre sem vette őket, de ott voltak. Kinyilatkoztatásul. A fájdalom feltört belőle. Apjára rontott. A férfit a padlóra terítette, és kést rántott. Mire észbe kaphatott volna, vértócsa folyt szerte-szét a deszkák között. Egyetlen mozdulattal végett vetett apja életének. Egyetlen mozdulattal gyilkos vált belőle. Egyetlen mozdulattal aláírta ítéletét. Egyetlen mozdulattal változtatta meg a sorsát.


 

Colours in everywhere!

Ez a kollekció a karácsonyi ajándékom, és életem eddigi legjobbja.
A színek pompásak, nevükhöz méltóan puhák, krémesek, lágyak és keverhetőek.
Mostantól végre új szintre emelhetem a művészetet, a rajzolást, és egy csomó portrét szándékozok majd készíteni, és itt is meg fogom ezeket osztani. ( Főleg amin Bill lesz látható pl. )
Remélem a jövő év egy kellemesebb jövővel kecsegtet, mert ez a 2014-es borzalmas volt. Na nem minden pillanata, de úgy vagyok vele, hogy még azt a kevés jót is megmérgezte az a sok rossz.. És szilveszterkor én örömmel fogok felsóhajtani: Végre, vége..
new_collection__by_mynameisphantomrider-d89t0n0

Just a short story

Hello! Ez az első novella első fele, ami felkerül a blogra, a második pedig majd egy nappal később kerül fel, melyet egy kedves, hozzám igen közelálló személy írt. Az első azonban tőlem van először ezt kapjátok itt meg. Véleményt hagyjatok. Ui.: a következő rész hamarosan, még karácsony előtt érkezik. / Phantomrider /

Novella
Engem nem lehet beolvasztani.

“Amikor az apa erővel akarja összetartani családját, az összekapcsoló szálak megvastagodnak, fojtogató kötelekké válnak. Melyeket minél jobban próbálunk szét húzni, annál jobban szorul a hurok a nyakunkra.” PR.

Aznap találkoztam először vele. Nem tudom, mit követtem el, de súlyosabb bűn lehetett, mint ahogy én azt valaha is gondoltam. Anyám, Isten nyugosztalja hat hónapja életét vesztette egy szörnyű balesetben. Apám feldolgozta a dolgot, talán kissé túl hamar.
Azon a nyáron végre, meglett a pénzem, hogy Los Angelesbe utazhassak, a legjobb barátnőmmel. Két napja kaptam egy telefonhívást, hogy apám is ideutazik, és nem lesz egyedül. Tudtam, hogy nem fog hátralévő életében cölibátust fogadni, és magára maradni egyedül a nagy házban, miután a húgom a nagyszüleinkhez költözött, én pedig önálló életet kezdve az egyetem alatt dolgozni kezdtem, és összeköltöztem Tamarával. Aznap este ő elment vásárolgatni, de én megígértem apámnak, hogy vele vacsorázom az egyik hangulatos étteremben, a belvárosban. Nem is akartam igazán, hogy Tamara velünk legyen, hátha akaratlanul is lesz egy kis összezördülésem az új nővel. Magamban egy kellemes, fiatalos harmincöt éves, esetleg negyvenes nőt képzeltem el. De egészen meglepett a dolog. Az étterem nem volt teltházas, de aki ott volt, bizonyára észrevette, mennyire leesett az állam, amikor apám belépett az ajtón, a mellette viháncoló nővel. (? ) Lófaszt. A lány alig lehetett húsz egy-néhány éves. Rövid szoknyát, és toppot viselt, amelyből kilátszott lapos, szolárium barna hasa. Hevesen integetett, amikor apám rám mutatott, de bár ne tette volna. Nem tudom, mit hihettek az étteremben lévő emberek. A másik lánya lehet? De nyilván mindenki számára nyilván valóvá vált, hogy nem így van, az által, hogy hosszú, csokoládébarna, és tökéletesen egyenes haját hátrasimítva szájon csókolta az apámat. A nővérem lehetett volna. Aztán leültek. Kiderült, hogy a nő Alexandra, és mindennél jobban szereti az apámat. Éppen tegnap töltötte a huszonkettedik életévét, és ennek alkalmából kapta apámtól ezt az utazást. Mivel itt akart vásárolni, és bulizni. Én egész végig, amíg lökte a szöveget, valami WTF fejet vághattam, mert apám enyhén suttogva tudtomra adta, hogy igazán mosolyoghatnék egy kicsit. Na persze. Aztán ki kellett mennie a mosdóba. Direkt csinálta ezt, hogy kettesben hagyott minket. Meg akarta látni, vajon mi sül ki ebből.
– Gondolom, nem örülsz, hogy új anya jön az életedbe, de hozzá fogsz szokni. – csicseregte azon a bicskanyitogató hangján.
Én erre nem válaszoltam hirtelen, olyan erősen jött rám a hisztérikus nevetés, hogy vagy két percen keresztül, csak rángatózva röhögtem a kijelentésén. Angolul beszélt, mivel amióta itt voltam nem beszéltem magyarul, nehogy az emberek másnak tekintsenek. És a „mama” szót rendkívül idegesítően ejtette. Anya. Az enyém. Nem. Ő halott. Te is halott leszel. Ha kiejted ezt a szót. Anya..
Amint elmúlt a röhögő görcs, kiittam a maradék vodkát a poharamból, és lassan, mintha csak egy értelmi fogyatékossal beszélnék, válaszoltam a kijelentésére.:
– Te nem vagy az anyám. Nem is leszel. A testvérem lehetnél, a nővérem. De szerencsémre, semmi közöm hozzád.
Vörösre festett ajkai először lebiggyedtek, majd hatalmas vigyorra húzódtak. Fogkrém reklámba illően fehér fogsorán megcsillant a mennyezeti lámpa hideg, fehér fénye. Előrenyújtotta a kezét. Egy arany gyűrűt mutatott a közepén apró kővel.
– Ezt apád adta nekem. Tegnap este megkérte a kezemet. Úgy gondolom, ezzel már éppen elég közöm lesz hozzád. A nevelőanyád leszek. Szép nem igaz? A régi eljegyzési gyűrű is benne van. Ami még az anyádé volt. Beleolvasztattuk, hogy nagyobb lehessen.
Olyasvalamit éreztem ennél a mondatnál, amit lehetetlen lett volna titkolni. Az arcom elfehéredett, az állkapcsom kelletlenül kattant, ahogy egymáshoz préseltem a fogaimat.
Lehetetlen. Ennyit jelentett apámnak a tulajdon felesége, gyermekei anyja, aki több mint 20 éven keresztül kitartott mellette. Úgy éreztem tennem kell valamit, de meg nem üthettem. Apám még nem volt a látó határon. Felnéztem, egyenesen azokba a szürke, kisegér szemekbe, és csak két szót mondtam : hülye kurva.

Az arcáról egy perc alatt lefagyott a mosoly. Kéz lendült, vékony, csontos csuklóját talán tíz centire kaptam el az arcomtól. A gyűrű ott volt az ujján. A bőre elfehéredett szorításom alatt, rángatta, hogy kihúzza, de nem ment neki. Gyenge, salátán nevelkedett városi picsa. – gondoltam magamban elégedetten, és lehúztam soványka ujjáról a gyűrűt. Sírt. Még ennyit sem tudott elviselni. Fájdalomküszöbe kimerült ebben. Amint a gyűrű a kezemben volt, elengedtem a csuklóját. A pincér az asztaltól pár méterre egy pár férfi rendelését vette fel. A toll megállt a kezében, és minket bámult a többi vendéggel egyetemben. Alexandra könnyezve simogatta a kezét, mintha akkora fájdalmat okoztam volna neki. Aztán rám emelte könnyes, haragos tekintetét.
– Add vissza! Az nem a tiéd! – sziszegte, és felállt, hogy újra lecsapjon. Ezúttal az asztal lapára vágtam a kezét. A pohár, ami addig ott állt, összetörött. Szerencséjére – az enyémre már kevésbé – az én tenyerembe állt bele egy nagyobb szilánk. Apám akkor jelent meg. Villám gyorsan elengedtem Alexandrát, és kitéptem a bőröm alól a szilánkot. Halk, csengő hanggal esett a földre. A gyűrű még nálam volt. Apám, nem jött felém. Alexandra kezét vizsgálgatta. A lány nem szólalt meg. Hüppögött, mint egy kisbaba. Ledobtam egy tízest az asztalra, és végig annak az embernek a szemébe bámultam megvetően, akit addig az apámnak neveztem. Felkaptam a kabátomat a fogasról, ami az ajtó mellett állt. Kiléptem. Megnéztem a gyűrűt, amely nem hasonlított régi önmagára, de édesanyám egykori ékszere még benne volt, mélyen, ugyan de ott volt. Feldobtam. Az étterem üvegoldalán át szemek meredtek rám. Röptében az arany felületén megcsillant a külső lámpák gyenge fénye. Elkaptam nézegettem. Véres lett a tenyeremtől. Nem baj. Itt vagyok anya. Újra együtt vagyunk. Felhúztam az ujjamra, nézegettem, majd zsebre dugtam a tiszta, ép kezemet. Még utoljára vetettem egy pillantást a bámuló tömegre, tettem egy apró vállrándítást és elindultam. Azt hiszem, lesz mit elmesélnem..
 

 

Sorry..

Hello!
Sajnálom, hogy egy ideje nem jelentkezem, de nagyon sok a probléma itthon mostanság. Remélhetőleg a téli szünet alatt le tudok ülni, és írni.
Phantomrider

Hello!

Hello! Tudom, adós vagyok egy résszel, de sok minden történt mostanság, a suli, a szalagtűző, dolgozatok tömkelege, és egy kiadós torokgyulladás. Mindegy is. Ma, de legkésőbb holnap délelőtt felkerül az új rész, de addig is megosztok veletek egy képet az életemben legfontosabb két férfiról. ( Igen az ikrek is fontos helyet foglalnak el a szívemben, de ez a két férfiú távolról sem egyforma. )
A kis picurka a “nagy öreg” Mackó családunknak fontos tagja, immár majdnem nyolc éve. ( 25-én tölti be nyolcadik életévét.
A nagyobbik rosszcsont az én saját kutyuskám, társam, legeslegjobb fiú barátom, Merlin.
Februárban került hozzám, egy hónappal az előtt, hogy betöltöttem volna 18. életévemet.
December 23.-án lesz 1 éves. Imádom, ő visz elevenséget a mindennapokba. Mackót saját játékának tekinti, de elválaszthatatlanok. a képen éppen vacsorájukat várják, gondoltam megörökítem ezt a pillanatot.
Nektek is vannak kedvenceitek? 🙂 Várom képeiteket a tokio.hotel.0329@gmail.com címre. Ha küldötök, a blogra is szívesen kiteszem. Ünnepeljük együtt szeretett állatkáinkat.
PhantomriderMerlin és Mackó

Újra itt. Új rész

Hello.
Hát újra itt vagyok. Tudom, tudom.. régen jártam már itt, de annyi minden történt velem, hogy a blog volt a legutolsó dolog ami eszembe jutott. Ez persze sajnálatos, mert imádok írni, de igyekszem jönni már a részekkel, feltéve ha hagynak élni. Végre.  De azért.. jó olvasást.. /Phantomrider/

Itt a tavasz, de virágos rét helyett, csak a véres csatamező virít..”
Bill korán ébredt, nappal volt. Ilyenkor kiskorában még aludhatott, de most nem engedhette meg magának a heverészést, hiszen dolga volt. Kifizette az egy éjszakára való bérét a fogadósnak, felszerszámozta lovát, és tovább indult. Nem igyekezett lassan menni, hogy észrevétlen maradjon, villámgyorsan átvágtatott a falun, és ismét az erdei ösvényen folytatta útját.
Nem kellett sok idő még a fák sűrűjébe ért. Itt a hajnali fény alig hatolt be a fák dús koronája alá, a félhomály körülvette őket, avar zörgött a ló léptei alatt. Ahogy haladtak előre, férfiak kiabálása, és fejszék csapódásának hangja csapta meg Billt. Talán csak egyszerű, hétköznapi favágók, gondolta magában, és tovább ügetett az ösvényen.
A férfiakat is hamarosan megpillantotta. Vastag törzsű fákat hasogattak az árnyékban.
Az egyikük felnézett a munkából, egyenesen Bill szemébe nézve, de figyelmen kívül hagyva őt, folytatta tevékenységét. Egy másik azonban, már több érdeklődést mutatott az idegen iránt.
– Hé, te! – kiáltott oda neki. – Köszönni nem tudsz? Vagy lenézed az egyszerű kézimunkából élő embereket?
– Elnézést uram. – állít meg Bill, és leugrott a lováról. – Nem akartam megzavarni önöket. Látom, serényen dolgoznak. De had pótoljam a köszönést: Kellemes reggelt uraim, és jó munkát.
– Na, mégsem vagy te olyan neveletlen, mint amilyennek először láttalak. Merre tartasz?– támasztotta le fejszéjét a férfi, és megtörölte izzadt homlokát.
– Uram, ezt egyelőre nehéz megmondani. Messziről jöttem, és még messzebbre megyek. De azt tudom, hogy amit keresek messze északon található.
– Arrafelé már csak magányos kastélyok állnak fiatalember.
– Ezek szerint – vont vállat Bill, valamelyiket keresem azok közül.
– Hosszú út lesz az barátom, és sok napját fel is fogja emészteni. De mielőtt tovább menne, jöjjön, igyon egyet velünk, a mi és a maga egészségére is. Billt meghatotta az emberek kedvessége, mert nem csak az mosolygott rá végül, akivel beszélgetett, hanem a többiek is. A hat favágó és ő egy-egy tönkre ültek, és megittak egy-egy nagy pohár rumot. A vámpírt felmelegítette az ital, hálás volt érte, és látta, mennyire elcsigázottak lettek a munkások a nehéz fejszék emelésétől. Ő maga is felvett egyet, megtapogatta, megnézte a fejét, az élét. Megrökönyödve vette észre, hogy a fejsze még a vajat is alig tudná ketté vágni.
– Ilyen hitvány szerszámmal kell dolgozniuk, nem is csoda, hogy ennyire elfáradnak.
– Igen. – jegyezte meg szomorúan az egyikük. – De hát a mi fizetségünk a jobbat nem fedezi, a családunkat pedig el kell tartanunk.
Bill elgondolkodott, majd felállt, és a nyeregtáskájáról leemelt hat apró kis zsákot. Ez volt szinte minden vagyona, amit magával hozott, de nem bánta, hogy megválik tőle.
Odanyújtogatta őket a főfavágónak, és megkérte ossza szét emberei között. A férfiak kíváncsian bontogatták őket. Szinte leesett az álluk a csodálkozástól. Bill eközben már felült lovára.
– Ezt nem fogadhatjuk el. – rázták a fejüket.
– Dehogynem. Fejenként több mint 40 aranypénz van a zacskókban. Ugyan a családotok eltartására sokáig nem elég, de új, élesebb szerszámokkal a munka is könnyebb lehet egy kicsit.
– Köszönjük. – mosolyogtak, és néhányuk szemében még a hála könnyei is ott csillogtak.
– Hanem, mi mit adhatnánk ezért cserébe?
– Barátként kezeltek, és nem hajtottak el. Adtak italukból. Az adósság törlesztve van. Hanem, ha nem nagy kérés, az ön fejszéjét magammal vinném. – mutatott a csoport vezetőjére.  Aki azonnal át is adta a szerszámot.
– Ez emlékeztessen rá, hogy vannak még emberek, akik képesek úgy kezelni egy idegent is, mint egy jóravaló embert.
A szerszámot kardja mögé csatolta, és végső búcsút véve a vadászoktól folytatja útját az erdőben.

Tom felébredt, és először azt sem tudta hol van, majd eszébe jutott a tegnapi szökés, és a kis falu. Na meg Lilian. Aki most is ott szuszogott mellette. Órákon át el tudta volna nézni, de fel kellett ébresztenie, mivel sürgette őket az idő.
Lili bár kicsit nyöszörögve, de felkelt, és felöltözött. Összekapták magukat és már indultak is. Tom először azt akarta, hogy a lány, az ő lován utazzon vele együtt, és Blood majd követi őket. De a lánynak egészen más elképzelései voltak. Ha Bill ülhet az én lovamon, én is ülhetek az övén. – mondta.
Tom végül kéretlen-kelletlen, de beleegyezett. Meglepte, hogy a hatalmas fekete mén, milyen kedvesen bánik az aprócska lánnyal, de nyilván ő is tudta, hogy az apró teremtmény közülük való és nem egy egyszerű ember.
A fogadós kedvesen bocsájtotta el őket, és megígérte, arról, hogy itt voltak, egy szót sem fog szólni senkinek.
Tom menet közben figyelte Lilit. Kecsesen, könnyedén ülte meg Blood-ot. Az állat csak úgy repült alatta, de különösebb súlyt cipelnie sem kellett. A ló jól ismerte otthona szagát, de a lányra utalta magát, hagyta, hogy ő irányítson. A hó kezdett felolvadni, néhány helyen már latyakossá vált.
Hamarosan eljön a tavasz. Semmi kétség illata már itt száll a hűvös levegőben.
Néha tartottak övid pihenőket, de nem tértek el a céltól.  Ők is majdnem egészen északnak tartottak, de mégis távolabb, mint amerre öccse ment. Tom remélte, hogy ő is be fogja érni őket.
– Tom, szerintem nem erre kellene mennünk. – jegyezte meg Lili a válla felett hátrapillantva.
– Miért nem? – kiabálta túl a lovak patájának dobogását Tom.
Majd inkább lelassítottak és megálltak.
– Tom lehet, hogy ez butaság, de ha jól tudom, a Sárkányhágó van errefelé. Az pedig ebben az időben veszélyes. A hó elkezdett olvadni, és nagy a lavina veszély. Azt ki kellene kerülnünk.
– Te meg honnan.. nem érdekes. Igazad van, de nincs időnk kikerülni. Kereshetnek minket. Ha már Christian nem is, de az apja mindenképpen utánunk küldi majd az embereit. Aggódom Billért, és minden perc számít.
– De. Ott meg is hallhatunk. Egy rossz mozdulat, és több tonnányi hó alatt lelhetjük halálunkat. Hozzáteszem, értelmetlenül.
– Te most feleselsz velem? – csattant fel Tom.
– Eszem ágában sem volt, pusztán értelmetlennek tartom, hogy megöljük magunkat, amikor csak egy nappal tartana tovább az út, ha kerülőt tennénk. És a farkasok erdeje közel sem olyan veszélyes, mint a hágón át menni.
– Egyezzünk meg abban, hogy ha a viszonyok nem lesznek megfelelőek, mikor odaérünk, akkor megkerüljük. Rendben?
– Rendben. – bólintott rá a lány, már ennek a fél sikernek is örült.
Eközben a vonaton lázas megbeszélés folyt, hogy mit tegyenek az ikrekkel. Lilian apukája, csak a lánya után rimánkodott, de mindenki csendre intette.
– Ez lehetetlen, ilyen fiatal vámpírok, és ellent mondanak a tanácsnak!
– Hallatlan!
– Büntetésük nem lehet kevesebb, mint a lefejezés!
Még sok ehhez hasonló felszólalást lehetett hallani, ám a vezető Christian apja, amint belekezdett beszédébe, a többiek elhallgattak.
– Uraim, a halált ezért nem érdemlik meg. Nyilván meg tudták mit tervez Jörg Billel és ennek fényében jobbnak látták, ha távoznak. Mindazonáltal, természetesen nem volt helyes döntés a részükről. A fia életével azonban csak egy apa rendelkezhet.  Christian! Mivel látom, hogy mennyire nem érdekel a dolog, téged bízlak meg a vissza hozatalukkal.  Ha egy héten belül nem teszed ezt meg, az engedetlenkedésedre való tekintettel, büntetésed nem lészen kevesebb, mint halál!
Christian köpni-nyelni nem tudott.
A többiek pedig megéljenezték a vezér eme döntését, és hangosan tapsoltak.
Ezzel már a szőke fiatal fiú élete is veszélybe került. De esze ágában sem volt az lenni, aki visszahoz egy ártatlan fiút, hogy aztán életét vegyék.

 

Vampire Twins II. Évad, I. rész

Hello! Ím az új évad legelső része. Nem is beszélek többet, jó olvasást! / Phantomrider/

„ Két hely között az idő a legnagyobb távolság”
Ahogy azt Christian javasolta, megkeresték Stephent. A férfi már jócskán benne volt a korban, de ez külsején nem mutatkozott, inkább a gondolkodásmódján, és viselkedésén. Azonnal tudta, hogy nem emberekkel van dolga, és szállást adott a váratlan vendégeknek.
Mikor Lilian végre elaludt a két férfi összeült beszélgetni.
– Azt hiszem, még van egy állomás, amit nem hagyhatok ki. – sóhajtott Bill.
– Persze, de úgy volt, hogy oda is együtt megyünk. Nem?
– De igen, csak egyedül gyorsabban megjárnám. – állt fel a fiatalabb. – Még hajnalban elindulnék, kettő, maximum három nap alatt megjárnám.
– Igen, az oda vezető utat, de visszafelé is annyi lenne, ha nem több. Az majdnem egy hét, vagy meg is haladja azt. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elkapjanak. Együtt biztonságosabb.
– Talán ha nem Blood lenne a lovam. Őt könnyű felismerni, de ha nem vele, hanem egy másikkal mennék, akkor talán.
– Nem Bill ez ostobaság!
– Tom figyelj már rám! – csattant fel Bill. – Megoldom! – gondolkozott el. – Egy fekete hajú fiút keresnek egy fekete csődörrel.
– Mire gondolsz? – kíváncsiskodott Tom.
– Azon, hogy változnom kell. Kérd meg Stephent, hogy szerezzen be egy tubus szőke hajfestéket, és egy ollót is kérj tőle. Na meg egy borotvát.
Tom nem tudta mire készül Bill, de azért tette, amit kért tőle. Bill néhány perc múlva már a tükör előtt állt, és sorra vágta le hosszú, hollófekete haját. Két oldalt, és hátul tökéletesen rövidre vágta, és a nyakán is leborotválta a hosszabb szálakat. Aztán rákente a festéket. Egy órán belül, pedig már szőkén, és rövid hajjal jött ki a fürdőből.
Bátyja elnézte egy darabig, amíg kicsit sikerült hozzászoknia a látványhoz.
– Egy hét Bill, ha ez idő alatt nem érsz vissza, utánad megyek.
– Köszönöm Tom.
– Szerintem Lilian lovát vidd el. Sonador nem ismert arrafelé. Talán nem lesz annyira feltűnő.
– Remek ötlet! – ölelte meg bátyját Bill. – Sietek vissza, ígérem. Kérlek, mondd el a lánynak, hogy nálam van a lova. Vigyázni fogok rá.
Bill felöltözött. Fekete nadrágot, hosszú fekete csizmát, és fehér inget öltött. Övére csatolta kardját, és magára vette az éj kék köpenyét is.
Az istállóban bocsánatot kért Blood-tól, hogy ezúttal nélküle megy, de biztosította, hogy hamarosan visszatér. Belépett a deres kanca bokszába, aki nyugodtan tűrte, hogy felszerszámozza. A lónak kantárja nem egyszerű fekete színben ragyogott, hanem mint a nyári égbolt, fényes, világoskék volt. De ez nem számított most. Az immár szőke férfi kivezette a lovat, és felült rá. Elhelyezkedett a nyeregben, és furcsának találta, hogy a ló ennyire mozgékony volt alatta. Igaz, az úton is amíg jöttek, simán lépést tartott Bloodal, és néha meg is előzte, kitartása pedig erős, és büszke vérvonalra utal. Színe érdekes, háta és hasa szürke, holdszínben ragyog, míg sörénye, farka, és lábvégei vöröses színűek. Kivéve az a hátsó lába, amely kesely. Homlokán pedig csillag díszeleg. A ló minden apró mozdulatra reagált, mintha képes lett volna Bill gondolatait kiolvasni. Egy kis bemelegítés után gyorsan vágtázni kezdtek. Bill nem tudta pontosan merre van Stephan kastélya, de visszatért az erdőbe, biztos távolságra a sínektől, de azok mentén haladt. A vonaton nagyjából három napot jöttek, és így átszámolva magában, hosszú út lesz ez.

Tom – bár öccse alig fél órája ment el – járkált a szobában. Nem bírta megnyugtatni magát, pedig Bill már nem hasonlított annyira, Billre. A szőke szín jól állt neki, hiszen szőkének is született azonban miután elköltöztek, festeni kezdte. Tom már hozzászokott a fekete, hosszú hajhoz, de testvére most sokkal férfiasabbnak hatott. Erősebb lett új kinézetétől, és valahogy sokkal felnőttebb.

Bill eközben sokat haladt, de nem eleget. Sonya nem fáradt ugyan, kitartóan haladt, és lovasa is próbálta kevéssé terhelni a hátát, de még így is olyan távolinak tűnt a cél, mintha csak a föld túl végébe tartott volna.
A következő várost éjjel érte el. Város. Inkább apró falu. A kis házak között sáros út húzódott. Lassan lovagolt, visszafogta Sonyát.
Úgy tűnt az emberek nem figyelnek fel rá. De aznap éjjel már nem mehetett tovább, meg kellett húznia magát valahol.

Marcus egy ideje már csak azt gyakorolta, hogyan üljön egyenesen a lovat, miközben kardot forgat. Stephanie szerint gyorsan tanult, és rendkívüli tehetséget mutatott a lovaglásban. Aznap este a szobájában üldögélt, és kifelé bámult az ablakon. Arra gondolt vajon most mit csinálnak az ikrek. Hiányoztak neki. Stephan azt javasolta írjon nekik levelet. Hiszen a testvérük megszületett. Egy csodálatos, életerős fiú lett. De inkább nem tette. Nem írt, hiszen semmi szükségét nem érezte, hogy ezzel a hírrel visszahozza a férfiakat. Nekik, most máshol volt dolguk. Ő pedig egyre jobban megértette magát Unhopefull-al. Bár harcolni még nem mehetett, a lovaglás minden idejét lefoglalta. Azért esténként még gyakran érezte magát egyedül.
Lent a hallban Stephan, és Stephanie már megkapták a hírt. Azonban mit tenni nagyon nem tudtak vele.
– Mi lenne a helyes lépés bácsikám? Hozassuk vissza őket?
– Nem tartom helyesnek ezt a lépést. Talán Bill halálát akarod?
– Természetesen nem, de.. de mégis nem lett volna szabad megszökniük!
– Nem lett volna, de megszöktek. De akkor most mit tehetnénk? Menjek utánuk?
– Ne mondj badarságokat. Neked most Marcussal kell foglalkoznod. Fontos, hogy ne tudjon ezekről a dolgokról. Azt kell hinnie, hogy a Kaulitz ikrek még most is a harctérre tartanak a vonattal. Nem hagyhatjuk, hogy ő is meglépjen.
De akkora már késő volt. Marcus épp kifelé ment az istállóba, amikor meghallotta a beszélgetést. Azt nem tudta miért halt volna meg Bill, de azt értette, hogy az ikrek már nem tartózkodnak a vonaton. Elmentek, és neki erről még csak nem is szóltak. De tudta, hogy Bill sohasem hagyná magára. El fog jönni érte. Most már csak azon kellett elgondolkoznia, hogy ő maga induljon el, vagy megvárja még érte jönnek.
Végül úgy döntött pár napot még vár, és úgy tesz, mintha semmit sem tudna.
Bill végül talált egy helyet ahol eltölthette az éjszakát. A lovát beköttette az istállóba, maga pedig fent ledőlt a szobájába. Aludni nem tudott, de Sonadornak mindenképpen pihenni kellett. Sokat fognak még menni együtt, és minden erejére szüksége lesz. Mielőtt bekötötte, alaposan lekefélte a szőrét, és takarót dobott a hátára.
Most ő maga csak feküdt, és bámulta a plafont. Az alatta lévő kocsmából felhallatszottak a férfiak beszélgetései. Ő is szeretett volna lemenni, inni, és beszélgetni, de természetesen ő nem volt az, az egyszerű ember, aki ezt megtehette.

Tom időközben ledőlt Lilian mellé, és elaludt. Későn ébredt, de a lány már nem volt mellette. Amikor felnézett meglátta őt az egyik karosszékben.
– Mi a baj picim? Kialudtad magad?
– Bill, hol van?
– Elment. Nekem mondta, hogy szóljak neked, elvitte a lovadat. Szükség volt rá, hogy ne ismerjék fel, és ők úgy tudják, hogy fekete lovon jár. Haragszol ezért rá?
– Nem. – rázta a fejét Lili. – Okos döntés volt ez tőletek. Az én lovamat nem sok helyen ismerik, így egyszerű utazónak fog tűnni. – Te aggódsz miatta igaz?
– Igen, aggódom, de a testvérem. Természetes, hogy aggódom érte.
– Jó lenne, ha egy kicsit megnyugodnál. Egy ideig maradunk?
– Nem jó ötlet. – rázta a fejét Tom. – Megtalálhatnak minket. Legjobb lesz, ha mozgásban maradunk.
– De így Bill nem talál meg minket. – állt fel a székből Lilian.
– Tudja, hová megyünk. Ő pedig egy kedves barátunkért ment csak el. Hamar visszatérnek. Legalábbis ebben bízom nagyon.
– Sonya elég gyors ló. Ha rá bízza magát biztosan gyorsan megjárja az utat.
– Eszes kislány vagy Lili. a korodhoz képest elég érett.
– Sokáig élünk, és nem árt, ha már fiatal korban is van egy kis tudás a fejünkben. Nem igaz? – mosolygott a kislány.
– De, ez teljesen igaz! – mosolyodott el Tom is. Kicsit enyhült benne a feszültség.
– Na.. és hová megyünk?
– A mi házunkba. Oda ahol már 16 éves korunk óta élünk. De sajnos nagyon messze van még innen, bár ez még mindig Németország területe, nagyjából a másik felén lehetünk, mint ahol mi élünk.
– Miért kellett elmennetek a szüleitektől?
– Akkortájt kezdődött ez az értelmetlen háború. El kellett mennünk, hogy biztonságban legyünk. Na, meg a vámpírok amúgy is 15-16 évesen már elhagyják a szüleiket, hogy saját életet éljenek. Nem vagyunk olyanok, mint az emberek, akiknek évekig szüksége van a szülők segítségére.
– De miért van ez így? Olyan kevés időt lehetünk csak a szüleinkkel..
– Igaz, és szerintem sincs ez így jól. Még lehetne pár év plusz, amíg elhagyjuk őket, de sajnos ez így van, már jó ideje.
– Akkor velem most mi lesz?
– Veled? Hát te velünk maradsz. Persze csak akkor, ha szeretnéd.
– Igen, nagyon szeretnék veled, és Billel maradni.
– Marcus lesz még velünk. Ő egy nagyon kedves fiatalember. Nem is sokkal idősebb nálad. Egy gonosz embertől hoztuk el, aki rabszolgaként kezelte szegényt.
– Ti ketten nagyon rendesek vagytok! Örülök, hogy összetalálkoztunk.
– Én is örülök. Aludjunk még egy kicsit jó? Gyere!- feküdt le a férfi és felemelte maga mellett a takarót.
– Tom. – feküdt oda a kislány. – Ugye mindig velem maradsz, és vigyázol rám?
– Igen. Mindig. – vonta magához Lilit Tom, és összebújva aludtak el újra.

Bill egy idő után levetkőzött, és lefeküdt. Magára húzta a takaróját, és megpróbált arra gondolni, hogy ej éjszaka itt, ebben a lebujban, és aztán már mehet is tovább, fiatal barátjáért. Ezekkel a gondolatokkal lepte meg végül az álom.

Last episode of the first season. = Évad záró epizód. =

Hello emberek! 

Ez egy rendhagyó rész mivel ezennel lezárom a VampireTwins- Never ending life első évadját. Bizony, sok részen és történésen vagyunk túl, és általában a sorozatokban is vannak végek, melyek nem véglesek, ugyanakkor lezárnak egy szakaszt. Ennek a lezárásnak pedig most van itt az ideje. Az új évadban is történni fognak érdekes dolgok, főleg, hogy a csapatunk most újabb személyekkel is gyarapodni fog. Az idő változik, itt lesz a tavasz, és a vérszag is egyre közeleg. Jó olvasást ehhez a kicsit hosszabb fejezethez. Phantomrider voltam, és leszek.  

Vágások és öltések.
Tom nemsokára felébredt. Eszébe jutott, hogy meg kell keresnie öccsét, hiszen mégis csak rá van bízva. Liliant hagyta aludni, kikászálódott mellőle, felvette a cipőjét, rendbe szedte a fekvéstől kissé meggyűrődött öltözékét és elhagyta a hálókocsit.

Bill ott üldögélt ahol utoljára látták Tomot, és gondolkodott, mit is mondhatna neki. Megemlítse e vagy hallgasson arról, amit megtudott? Hiszen ha elmondja, Tom azonnal vissza akar majd fordulni, hiszen így is alig akart eljönni vele erre az útra. De ha nem teszi, akkor bátyja úgy fogja érezni, hogy elárulta, és nem akarta, hogy segítsen rajta.  Felállt, amikor Tom belépett a kocsiba.
– Kellemes napot bátyám. – köszöntötte udvariasan, és hellyel kínálta maga mellett.
– Neked is Bill, de hagyd már ezt az udvarias maszlagot! – rázta meg a fejét az idősebb, majd helyet foglalt. Öccse rendszeresen próbált egy kis jó modort nevelni belé, de próbálkozásait szinte mindig kudarc követte.
– Tom. Szeretnék valamit elmondani neked – végül úgy döntött tudatja vele, mi is a helyzet – kihallgattam a Tanácsot, és megtudtam egy s mást.
– Mondd csak, miről beszélgettek azok a vén vérszopók.
– Tom, ez most komoly dolog. Én… engem apám fel akar áldozni annak reményében, hogy következő gyermeke erős és egészséges lesz.
Tom egy pillanat alatt felegyenesedett, és olyan arcot vágott mintha csak mindenkit ki akarna nyírni aki csak a közelébe, mer merészkedni. – Biztos vagy benne, hogy nem értettél félre valamit?
– Igen, bizonyos vagyok abban, amit hallottam. – bólintott Bill szomorúan.
– Ezt tervezte végig, hogy majd én tálcán viszlek elé. Sejthettem volna, hogy nem tiszta a szándéka, amikor odacsődíti a gyerekeit a harcmezőre. El sem kellett volna indulnunk.
– Megértem az aggodalmadat Tom, de szeretném tudni, hogy a Tanács téved, és apám nem olyan természetű, mint amilyen gyerekkorunkban volt.
– Sajnálom ezt mondani, de tévedsz. – rázta a fejét Tom. – Te is emlékszel még amikor 7 évesek voltunk, és kihúztalak a Tóból igaz?
– Hogyne emlékeznék. – bólintott szomorúan a fiatalabb.
– Nos utána egy pár héttel én is a fulladás közeli helyzetbe kerültem. Fáradt voltam. Vagy két órán keresztül megállás nélkül úsztam. De engem, engem kihúzott. Beúszott utánam, aztán megdicsért amiért olyan kitartó voltam. Akkor jöttem rá, hogy az apánk. valójában, csak az én apám akar lenni.
Máig átkozom ezért, hiszen ha te nem lennél, már én sem akarnék lenni.
Bill e szavak hallatán kicsit lehangolt lett, de aztán elmosolyodott. Örült, hogy Tom így gondol rá, és hogy van legalább egy valaki, aki szereti.
– Köszönöm, Tom, hogy ezt elmondtad nekem. Így már világosan látom, hogy apám számára csak egy kolonc vagyok.
– Mire jutottál ezzel kapcsolatban? – kérdezte Tom kíváncsian.
– Menjünk haza. – válaszolta Bill. – Nem akarok egy olyannak segíteni, aki végül fel akar áldozni.
– Helyes a döntés testvér. A következő megállónál itt hagyjuk ezt a bandát. – Tom elgondolkodott, hogyan szökhetnek meg, de akkor eszébe jutott Lilian. –  Bill, én… megismertem egy kislányt akit húgomnak fogadtam. Őt is a háborúba akarják vinni. Mert elveszítette az anyját, és nem volt akivel maradhatott volna.
– Hozd magaddal Tom, felneveljük, ha Isten is úgy akarja, egy család lehetünk.
Tom elmosolyodott, és felállt. – Elmondom neki a tervet, te addig próbáld meg kideríteni mikor állunk meg.
– Helyes. Megteszek minden tőlem telhetőt. – állt fel Bill is.
– És Bill.
– Hm?
– Ne szólj erről senkinek. Sokat kell majd mennünk visszafelé, és nem akarom, hogy utánunk eredjen bárki is.
– Hallgatok, mint a sír! – ezzel Bill elhagyta a kocsit, hogy megkérdezze, mikor és hol állnak meg legközelebb.
Tom pedig visszament a kislányhoz aki épp nagyot nyújtózkodott az ágyon.
– Szia picúr. Jól aludtál? – ült le mellé a férfi.
– Igen, de te nem voltál itt.
– Sajnálom igazán de volt néhány fontos megbeszélni valóm az öcsémmel. Ezzel elmesélt mindent a kis Lilian-nek. Még szándékuk okát sem titkolta el előle.
– Apukátok meg akarja öletni az öcsédet?
– Igen, és épp ezen okból nem mehetünk a harctérre. Nekem ő az egyetlen édes testvérem, és nem akarom elveszíteni. Ugyanakkor szeretném, ha te is velünk jönnél. Édesapád megértené, ha nem akarnál a háború kellős közepén lenni. Szeretnék bátyádként gondoskodni a biztonságodról.
Lilian elgondolkodott, majd mosolyra húzódtak az ajkai, és hevesen bólogatni kezdett.
– Veletek megyek! – ölelte magához boldogan Tomot. Tom is magához szorította a kislányt, aztán elengedte, és meghagyta neki, hogy ne búcsúzkodjon, senki sem tudhat a tervről.
– Megígérem, hogy nem mondom el senkinek! – bólogatott a kislány.
– Okos lány vagy! Apukád tudja, hol fogunk megállni legközelebb?
– Nem tudom, de megérdeklődhetem tőle. De úgytudom, hogy a Medve-foknál állunk meg legközelebb, és az már csak pár órányira van innen.
– Nagyon okos vagy Lilian! Köszönöm. – simogatta meg a lányka haját a férfi, majd elbúcsúzott tőle, és meghagyta neki, hogy pakolja össze a holmiait, de csak a legfontosabbakat. Aztán otthagyta, de megígérte, hogy később még visszatér hozzá.
Bill ez alatt megérdeklődte a legközelebbi megálló pontos helyét. Valóban a Medve- fok lesz a megálló, amit három órán belül el is érnek. Ezt az információt elmondta bátyjának is, aki megerősítette. Lilian is ugyanezt mondta neki. Gyorsan kigondolták miként fognak megszökni.
Arra jutottak, hogy egyenesen abból a kocsiból kell kitörniük ahol a lovakat szállítják. Itt felnyergelnek, felülnek a lovaikra, és amint kinyitják a vagont, hogy friss szénát pakoljanak fel az állatok számára, egy vágtaugrással kiugratnak a kocsiból.
Nem gondolták volna, de később, amikor a hárman Lilannel hátul beszélgettek, kiderült, a kislány is lovagol, és az ő lova is vele jött, egy Sonador nevű vércsederes kanca. Bill meglepődött, ugyanakkor Tom is, de elfogadták, hogy a kislány is saját lován jöjjön velük. Mire a vonat megállt, mindannyian a ló szállító vagonban ültek hátasaikon. Lilian magabiztosan ült a számára kissé nagy nyeregben. Kancája sörénye lágyan hullott az állat elegáns fejére, miközben lovasa könnyű száron tartotta. Mellette Tom volt, pej kancája nyergében. Tőle balra pedig öccse hatalmas fekete csődöre hátán. Lilan lova alig múlott három éves, mégis minden rezdülésével koncentrált a lány utasításaira. Aztán amikor a vagon tolóajtaja kinyílt jelet adtak a lovaknak, és egyszerre kiugrattak a szabadba. Tom aggódott Lilianért, de rá pillantva látta, tökéletesen kiülte az ugrást, és ugyanolyan puhán ért földet, akár az ikrek. Az emberek csak úgy szaladtak az útjukból, ahogy nekiiramodtak a vonat mellett. Elhagyták a vagonokat, és az embereket, a többieknek feleszmélni sem volt idejük, már méterekkel a vonat mögött jártak. Egymás mellett lovagoltak. Mindhárman sötéten kéklő köpenyt viseltek, mely lágyan simogatta lovaik farát vágta közben.

A francba is, hogy történhetett ez?! – csapott az asztalra idegesen Christian apja.
– Kérlek, semmi szükség az agressziódra! – rázta a fejét Chris, nyugtatni próbálva apját.

– Elszöktek és magukkal vitték a lányomat! – csapott az asztalra egy másik, idősb vámpír nevezetesen Argor, Lilian apja.
– Tudjuk, és magunk sem értjük, miért volt szükséges számukra ez a lépés.
– Bill mindent megtudott- szólt közbe ismét Christian – Kint volt az ajtó előtt amikor arról beszéltünk, miért hívja is magához Jörg.
– Te! Miért titkoltad ezt mostanáig?! – förmedt rá a tanács egy újabb tagja, és fenyegetően meg lengette öklét a levegőben.
– Szerintem nem ezen kellene most tűnődnünk! – szólalt fel egy újabb. – Miközben vitatkozunk, egyre messzebbre jutnak.
– Igazad van. – állt fel végül a Tanács legöregebb tagja. – De intézkedtünk ez ügyben. Három lovast is elküldtünk, hogy kerítsék be őket, és hozzák vissza ide.
– Nincs időnk. Nincs annyi időnk. – rázta a fejét Sebastian. – Nem várhatjuk, meg még visszahozzák a szökevényeket, így is késésben vagyunk.
– Én utánuk mehetnék. Gyorsabb vagyok, mint bárki más. – vetette fel az ötletet Christian. – Azonban, szemben sincs a halál karmaiba üldözni Billt. Tomot, és az ön lányát hajlandó vagyok visszahozni, de Billt távozni hagyom.
– Hogy merészeled?! – förmedt rá apja, de a fia egyszerűen leintette.
– Te azt mondod, a fajod mellett harcolsz. Apám. De mégis hagynád, hogy egy fajtársadat saját apja mészárolja le a véréért. Miféle hűség ez?
– Engem te nem vonhatsz kérdőre. Egyenlőre, én vagyok az, aki feletted áll! – csapott ismét az asztalra dühösen.
– Akkor legyen így, én is szívesen vágom mások alatt a fát.  – ezzel Chris távozott. Felnyergelte Hurricane-t és elvágtázott. Pontos terve volt. Nem az ikrek nyomát követte, hanem az őket követő három lovasét. Az előtt ki akarta iktatni őket, hogy túlságosan megközelíthette volna a három utazót.
Lova szélsebesen galoppozott, egyre gyorsabban és gyorsabban. Lovasa hófehér köpenye viharfelhőként fodrozódott mögöttük. Nem is kellett sok idő még látómezejében felbukkantak a lovasok.

Ők hárman pontosan tudták, érezték, hogy követőket küldtek utánuk. Lovaik, még Blood is fáradni kezdett a vad vágtában. Hamarosan lassulni kezdenek, és akkor bizony minden hiába volt. Ők azonban azt nem tudták, hogy van egy szélsebes segítőjük. Chris utolérte a lovasokat, és bár bántani nem bántotta őket, egy erős széllel lesöpörte őket hátasaikról. A vámpírok a hóba estek, még lovaikat Christian száron tartotta maga mellett. Lepattant sajátjáról, majd az összes szerszámot-, nyergeket, és kantárokat- ledobálta a három pej állatról. Aztán szélnek eresztette őket. Terve nem volt kegyetlen, sem a lovaknak sem az őket megülő vámpíroknak sem esett bajuk, pusztán a követést akadályozta meg.
– További jó kutatást! – vigyorgott le immár Hurricane hátáról, aztán elvágtatott. Lesz idejük sétálni, ha már lovaik rég eltűntek az erdőben. Egyelőre nem fordult vissza, hanem elvágtatott az ikrek után.
Hamarosan utol is érte őket, mindössze fél órát vágtázott még előre. Elkerülte a csapatot, aztán nem messze megállt előttük.
– Ne is próbálkozz szőke herceg! Nem megyünk vissza. – állt meg Tom közvetlenül a szélvámpír előtt. Lilian és Bill mögötte fékezték meg lovaikat.
– Nem azért jöttem, hogy visszavigyelek titeket, pusztán szerettem volna elmondani, hogy bölcs döntést hoztatok.
– Hogy mi? – Tom számára meglepő volt, hogy ez a fennhéjazó Winston fiú egyet értett vele.
– Jól hallottad, de ne szokj hozzá, hogy melléd állok.
– Akkor miért jöttél utánunk pontosan? – szállt be a beszélgetésbe Bill.
– Azért, hogy elkísérjelek benneteket egy darabon.
– Nincs szükségünk vezetőre! – vágta oda foghegyről Tom. – Tökéletesen tudjuk merre megyünk.
– Nem kételkedtem benne, de gondoltam megmutatom, hol szállhattok meg, míg elülnek a többiek. Még keresnek benneteket. Különösen a kislányt, akit egyenesen az apjától raboltatok el.
– Engem nem raboltak el! Magamtól jöttem velük. Nem akartam ott maradni apával. Őt is csak ez a háború érdekli. – vágott közbe Lilian.
– Szerintem jó lenne, ha Christian egy ideig vezetne minket. – állt a fiú mellé Bill. – Nem akarom, hogy Lilian kint töltse az éjszakát.
– Felőlem! – vont vállat végül Tom, aztán elindultak. Bill elől haladt a szőkével, Tom pedig hátul a kislánnyal. Vigyázni akart rá, bár úgy tűnt nem szorul rá. Egyenes háttal ült a nyeregben, ahogy együtt vágtáztak a hóban.
– Tessék. – fékezett le Chris. – Ezen a fás részen túl fekszik egy kis falu. Egy Stephen nevű férfit keressetek. Ő is a mi fajunkhoz tartozik, de évek óta az emberek között él. Jó barátom. Mondjátok, hogy én küldtelek benneteket. Szállást ad majd nektek, amíg elül ez a dolog.
– Köszönjük Chris. – mosolyodott el Bill. – Igazán hálásak vagyunk neked.
– Hát persze.. kösz. – nyögte ki Tom is. Lilian bátorítóan megbökte az oldalát, és rámosolygott. A férfi viszonozta a mosolyt- Elbúcsúztak egymástól, Christian pedig elindult vissza a vonathoz. Pár méter megtétele után, visszafordult. Elnézte a három lovast, ahogy távolodnak tőle.
– Azért hiányozni fogsz Bill. Vigyázzatok egymásra. Sok szerencsét. – mormolta a távolba révedve, aztán tovavágtatott. A távolság egyre nőtt közöttük, de tudta ez volt életének egyik legjobb cselekedete. Bár számított apja haragjára, legbelül tudta, hogy megérte.
Bill, Tom és Lilian hamarosan már a fák között ügettek. Billnek pedig eszébe jutott Marcus. Tudta, hogy a fiú aggódni kezd majd, ha eljut hozzá a hír, ők megszöktek a vonatról. Most azonban öccsét lefoglalja a kiképzés, ő pedig sok mérfölddel távolabb van tőle. Már kitervelte, hogy amint nem keresik őket tovább, felkerekednek, és elhozzák őt is Stephan kastélyából, hogy aztán visszatérjenek oda, ahol kezdték az ikrek birtokára. Ő, Tom, a lány, és Marcus egy családként fognak élni. Hátat fordítva apjuknak, és ezzel a viszálynak.
End of the first season. ( Az első évadnak vége)

New episode.

Régen nem volt már, de nem mentegetőzöm. A történet folytatódik. Jó olvasást.

Bill idegesen, remegő kezekkel rángatta magára a nadrágját. Az orgazmus sokat kivett belőle, de Christian végig csak vigyorgott, ahogy elnézte, miként szerencsétlenkedik a sliccével.
– Befejeznéd végre a vigyorgást?! – rivallt rá a fekete hajú, mikor megunta a dolgot.
– Persze, majd befejezem, ha te is befejezed a szerencsétlenkedést.
– Nagyon vicces! – forgatta a szemeit Bill, és végső simításként a nadrágjába tűrte az ingét.
Ezzel be is fejezte a Christiannal való társalgást, és elindult vissza, a bátyához. Tom a jelentet nem is sejtve üldögélt a helyén. Ölében Lilivel. A kislány mélyen aludt. Forró lélegzete Tom nyakát csiklandozta, és minden kilégzésnél megrázkódásra késztette a férfi testét. Tom furán érezte magát, hogy ezt hozza ki belőle a lány lélegzete, de nem érezte ezt rossznak. A kocsi, amelyben utaztak a lánnyal, üres volt. Rajtuk kívül mindenki vacsorázott, így Tom nem érezte magát zavarban kavargó érzelmei miatt. Egy kicsit szorosabban ölelte magához Lilit, amitől az mocorogni kezdett.
– Tom… Valami…baj van? – nézett fel álmosan a férfi arcába.
– Nem, semmi baj. Nem akartalak felébreszteni, bocsánat. Aludj tovább nyugodtan. – simogatta meg a férfi a kislány sötét szőke haját.
– Én…olyan furcsát álmodtam.. Azt, hogy eltűntél…Nem voltál mellettem…- bújt jobban a férfi nyakába Lili.
– Csak egy álom volt.. itt vagyok..- Tomnak tetszett, ahogy a kislány hozzá bújt. Jó érzés volt, hogy az aprócska vámpír nála keres védelmet.
Lili azonban nem érte be ennyivel. Kiegyenesedett Tom ölében, és megpuszilta férfit. Nem ott, és nem úgy ahogy a kislányok a felnőtteket szokták. A lány nem Tom arcát, hanem az ajkait vette célba. Rövid de annál kellemesebb puszit nyomott a forró ajkakra.
– Tom.. Most haragszol?- kérdezte Lili, elszégyellve magát Tom meglepett arca láttán.
– Nem, nem haragszom.. – mosolyodott el végül az idősebbik Kaulitz, és úgy érezte elönti a boldogság.
– Akkor jó! – mosolygott szélesen a kislány, majd nyújtózott egyet. Tom is megtette ezt, kissé elgémberedett attól, hogy egy kemény padon, ülve aludt.
– Tom. Elkísérsz engem oda, ahol aludni szoktam? Azt hiszem még pihennék egy kicsit.
A férfi rábólintott, és együtt indultak el a hálókocsiba, ahol a legfáradtabbak kipihenhették magukat.
Lefektette a kislányt az ágyára, és betakarta, de Lilian nem engedte neki, hogy elmenjen. Bár Tom nem is akarta otthagyni, tetszett neki, hogy még marasztalják is.
– Feküdj ide mellém jó? – fogta meg a kezét az aprócska vámpír. Ő pedig nem ellenkezett, levette a cipőjét, és a kislány mellé feküdt. Azonnal visszabújt a nyakába, mint ahogy nemrég a padban tette. Tomnak tetszett, hogy hirtelen megint szükség van rá. Billt is védenie kellett, természetesen, de mostanra már neki is lett annyi esze, hogy ne féljen a saját árnyékától.
Bill éppen őt kereste, de persze, hogy nem találta sehol. Az összes kocsit végignézte, ahol sejtette bátyját, de mindig tévedett. Ideges volt, ezért kérdezősködött, de a többiek csak annyit mondtak, majd előkerül. Bill végül visszament a lovához, szerencsére Chris addigra már elment.  Blood sem viselkedett vele akkor valami kedvesen. Felcsapta a fejét, félig felágaskodott, majd visszadobbant a deszkákra, és szúrós tekintettel nézett a gazdájára. Érezte rajta az idegen, Christian szagát, és ez felbőszítette.
– Mi a baj nagyfiú? Csak nem féltékeny vagy? – nyújtotta lassan a kezét Bill az állat felé, azonban nem várt jutalmat kapott ezért. A ló gyorsan, még mielőtt visszahúzódhatott volna, kinyújtotta a nyakát, és az alkarjába mélyesztette tűhegyes fogait. A fiút megcsapta a vér szaga, mely átitatta az ingujját, és lecsöpögött a szalmára. Blood szürcsölt egy keveset belőle, majd visszahúzta a fejét. Bill karján nagy seb tátongott, és hitetlenkedve bámulta azt. Hol a sebre, hol a lovára nézett, és úgy érezte, az összes barátja magára hagyta. Blood volt az, aki rajta kívül tudta, olyat tett, amit nem lett volna szabad. De a ló volt az egyetlen, aki ezt keményen tudatta is vele.
Christian az apjával és még pár személlyel az étkezőkocsiban tartózkodott. Hevesen vitatkoztak jelentéktelen dolgokról, például arról, hogy manapság mennyit kér a mészáros tőlük, ha jófajta marhahúst kérnek, vagy, hogy mennyire elszemtelenedtek a barátaik, amikor éppen kölcsön akartak kérni. Chris inkább nem folyt bele az értelmetlen szócsatába, inkább csak figyelt, hátha valaki felvet valami komolyabb témát is. Később aztán egy vele egykorúnak látszó fiú felszólalt.
– Szerintem most komolyabb dolgokról kellene beszélgetnünk. – mondta. – Először is arról, hogy a két fiú, akik végül is a parancsnok gyerekei, egyáltalán nem értenek a harchoz. Túl nagy köztük a végletesség. Ahogy megismertem őket, Bill egy szerény és gyámoltalan egyén, Tom viszont csak a saját feje után megy, és ha ahhoz van kedve, még a téglafalba is beleköt.
A fiú szavait elismerő morajlás fogadta a társaság többi részéről, és intettek neki, hogy folytassa.
– Szóval amondó vagyok, hogy tökéletesen felesleges bajba kevernünk őket azzal, hogy elvisszük őket egy olyan közegbe ahol nem képesek életben maradni. Így azt javaslom, hogy a tanács fontolja meg, miszerint a következő pihenő helyen, ahol feltöltjük tartalékainkat, tegyük ki őket.
– Ez mind szép és jó. – vágott közbe Christian – csakhogy maga a parancsnok hívatta magához a fiait. Látni akarja őket, és ezen felül, nem akarja azt sem, hogy kimaradjanak a harcból, még akkor sem ha ilyen ostoba és harcképtelen vámpírokat senki sem látott.
– Christian, édes fiam, te ne ócsárold a feljebb valóidat. – szólt rá az apja.
– Feljebb való? Apám ezek még azt sem tudják mi fán terem a fájdalom. Olyan elszigetelve éltek éveken keresztül, hogy a fajtájukból egyetlen példányt sem láttak! Amikor Stephanie megtalálta őket, majdnem meghalt. Ez pedig nevezetesen Tom tudatlanságának tudható be, hogy még a saját fajtársát sem képes felismerni. Pedig már az illatunk is más, mint egy Homo Sapiens- é.
– Fiam, ebben lehet, igazad van, de ettől függetlenül mi Jörg akaratát teljesítjük. Ha meg akarja öletni a fiait az már nem a mi dolgunk.
– Én úgy tudom gyakorlatilag az egyikkel ezt is fogja tenni. Véráldozatot akar, hogy a következő gyermeke szép, és egészséges legyen.
– Kíváncsi vagyok, végül melyik fiút fogja választani. – gondolkozott hangosan Chris.
– Bizony, ő maga mondta, hogy a gyengébbik ikret fogja feláldozni. Így tippem szerint Bill lesz. – bólintott a fiú apja.
– Ez akkor kegyetlenség! – csattant fel az egyik tanácstag, mire a másik rögtön leintette.
– Te magad is tudod Lucius, hogy a vámpír családokban nem születhet ikerpár. Ez pedig az átok miatt van.
– Átok? Miféle átok? – telepedett közelebb a szőke, hogy mindent jól halljon.
– A vámpíroknál ritka, hogy az ikrek megszülethessenek. Általában már az anyaméhben elpusztítják egymást, vagy pedig csak az egyikük marad életben, de az is maximum egy-két éves koráig élhet, ugyanis a testvérük elátkozza őket, hogy ne élhessenek tovább.
– Ez elég hihetetlennek hangzik. Egy csecsemő is lehet gonosz?
– Egy emberé talán nem, de egy vámpíré, főleg ha iker, akkor igen. – bólintott a tanács feje.
– Elég ostobán hangzik ez az egész. Akkor miért maradtak meg mind ketten?
– Ezt magam sem tudom, talán mert ők szerelemből születtek, és nem muszájból, de annyi biztos, hogy Tom jóval nagyobb erőt képvisel, mint Bill, ezek szerint az ő kegyelmén múlt, hogy az öccse  életben maradhatott. Így az átok nem lépett érvénybe viszont lett egy kevésbé erős gyerek is.
– Akkor mégsem kizárt, hogy Jörg feláldozza Billt, hiszen sohasem lesz teljes jogú vámpír.
Erre mind rábólintottak.  Azonban azt senki sem sejtette, hogy Bill mindezt kihallgatta, és ettől fájdalom, és düh öntötte el egész lényét. A karján lévő seb már gyógyulásnak indult, hálát adhatott a vámpírok ezen képességéért. Bár most inkább átkozta azt a napot, amikor vámpír család gyermekeként jött a világra. Igazából mindig is sejtette, hogy a bátyja sokkal jobb életre van ítélve mint ő. Igaz, hogy okos volt, és igaz, hogy mindig apja kedvében próbált járni, de lelke mélyén eltemette azt, amikor télen, hét éves korukban majdnem belefulladt a jeges tóba. Az edzést tartották kint, Tommal meztelenül kellett átúszniuk. Tomnak könnyedén ment, mintha nem is érezte volna, a csontig hatoló hideget. Bill azonban fázott, gyenge volt, és a tó közepén ragadt. Hiába próbált úszni, érzéketlen tagjai nem vitték sehová. Kiabált az apjának, hogy segítsen, amikor süllyedni kezdett.
Bátyja addigra már átért, de amikor észrevette öccse szenvedését, vissza akart érte menni. Azonban Jörg megragadta a karját és visszarántotta.
– Nem mentheted meg azt, aki képtelen az életre! – ezt Bill is jól hallotta. Akkor feladta. Engedte magát süllyedni, ám ekkor valaki megragadta. Tom volt az. Kivonszolta a partra, és magához ölelte.
Az apjuk ekkor mindkettőjüket alaposan elverte, és három napig egyikük sem kapott enni. Ezek után soha többé nem vitte magával edzeni Billt. Csak Tomot. Rosszul is esett neki, hogy a saját apja hagyta volna meghalni. Ezt az emléket már rég eltemette magában, ám most a felszínre bukott. A tanácsnak igaza volt, ha Tom, akkor nem menti meg, elpusztult volna. Soha sem jött rá, hogyan győzte meg apját, engedje megmenteni őt. Talán nem is engedte, csak kirántotta magát valahogy a karjából, és visszaugrott érte. Aznap este Tommal egy ágyban aludtak. Bill teljesen kihült, és ha ő nem melegítette volna, talán nem is élte volna túl azt az éjszakát. Még emlékezett mit mondott neki Tom, azt, hogy bármi is történjék, ő nem fogja hagyni, hogy elsüllyedjen…

Happy New year guys! ¤New episode¤

Hello! 
Tudom, régen jártam erre, de hey! Új év van, és itt még mindig a Vampire Twins sorozatnál tartunk. Sok viszontagságon mentek át eddig hőseink, de idén még több csábításra, vérre és nem utolsó sorban bosszúra számíthattok. A csata még nincs megnyerve, a háború pedig koránt sem ért véget. Kövessétek figyelemmel, hogyan teljesedig be az emberek és vámpírok sorsa, egy mindent eldöntő küzdelemben. Happy new year guys, happy new year ALIENS! 
/ Phantomrider. /

Bill csak állt ott, és játszadozott a fekete mén sörényével. Hihetetlenül üresnek érezte a fejét azokban a pillanatokban.
– Hát itt vagy. – jelent meg a vagonban Christian. Bill a hangra kicsit összerezzent. De aztán felet.
– Igen.. Itt vagyok.
– Sajnálom, ha megijesztettelek. Csak gondoltam beszélgethetnénk. – lépett közelebb a fiú.
– Semmi gond, csak kicsit elmerengtem.. – simogatta lova fejét továbbra is a fekete.
– Az ebédnél olyan furcsán viselkedtél. Tudom, hogy a helyzet nem olyan, hogy örülnünk kellene, de… lehetnénk barátok.
– Barátok? – pislogott nagyokat Bill.
– Ahogy mondtam, barátok.  – mosolygott rá Chris. – Barátokra mindenkinek szüksége van. Nem igaz?
– De igaz.. Igaz. Lehetünk barátok. – mosolyodott el Bill is.
– Akkor beszélgessünk egy kicsit. – mosolygott még szélesebben, majd szőke hajába túrt, és még közelebb lépett a fiatalabb Kaulitz-hoz. Bill Kezdte kicsit furcsán érezni magát a fiú közelségétől, de most jobban megnézhette magának. Magasabb volt egy kicsit Billnél, de nem annyival, hogy ne tudott volna mélyen a szemeibe nézni. Helyes arca volt, mélykék szemei, és szőke haja a vállaira omlott. Testalkata hasonlatos volt Billéhez. Sovány, de nem csontos.
– Bill.. Kicsit elbambultál. – érintette meg a vállát Christian, mire kicsit megrándult. – Mitől vagy ennyire feszült? Zavarba hoztalak?
– Csak azért, mert ilyen közel vagy hozzám… – hajtotta le a fejét Bill. Nem akart tovább azokba a kék szemekbe nézni.
– Tudod Bill. Édes, amikor ilyen zavarban vagy.  – simogatta meg az arcát Chris, majd megemelte a fejét, hogy ismét a szemeibe nézhessen. Mire Bill megszólalhatott volna, Christian ajkai már az ő ajkait támadták. Azt sem tudta, hirtelen mit kezdjen a helyzettel. A fiú karjai erősen tartották a csípőjét és közben erőszakosan tolta nyelvét az ajkai közé. Lassan Bill is bekapcsolódott a csókba, és ő is átfonta Chris derekát.
– Ügyes vagy Bill. – suttogta az ajkai közé a szőke, mialatt a kezei már a fekete pólója alatt jártak, apró sóhajokat kiváltva Billből. Még pár percig csókolóztak, majd lihegve elválltak egymástól. Bill kivörösödött, és az ajkai is megduzzadtak a csók hatására. Christian gyengéden simogatta az arcát, és megpuszilta a homlokát.
– Miért csókoltál meg? – kérdezte még mindig hevesen dobogó szívvel Bill
– Mert jólesett, és szerintem neked is. Vagy nincs igazam?
– Jólesett. Ez igaz. Csak azt nem tudom, hogy miért esett jól…
– Mert hiányzik, hogy valaki gyengéd legyen hozzád. Ezért. Tudom, hogy a testvéreddel élsz kettesben, és ez bizony kihat az érzelmeidre is. Biztos vagyok benne, hogy életedben nem voltál még nővel. Ezért is vonzódsz jobban a férfiakhoz, meg, mert elképesztően szeretetéhes vagy.  Én tudok gyengéd lenni hozzád. Ha te is akarod. Nos, Bill?
– Miért látsz belém? – kérdezte a fekete, fel sem nézve.
– Csak azért, mert hasonlítok rád. Én is a testvéreimmel élek együtt. De mi nagyon jó barátok lehetnénk, és vihetnénk ebbe egy kis pluszt. – emelte meg ismét a fejét, hogy a szemeibe nézhessen. Bill nem mondott semmit, csak megcsókolta Christiant.
***
Mindeközben Tom rettenetesen unatkozott. Körülötte rengeteg öregebbnek látszó személy üldögélt. Sokan beszélgettek, ketten pedig dámáztak az egyik közeli asztalnál. Tom mindezt nem értette. Mintha nem is háborúba készülnének. Vidámnak tűntek a helyzet ellenére is. Páran őt is hívták, csatlakozzon a beszélgetéshez, hátha ő is tudna pár érdekes dolgot mondani. Ő azonban minden alkalommal kedvesen visszautasította az ajánlatokat. Nem is nehezteltek rá emiatt. Magányos típus volt, hiszen évekig egyetlen társasága a testvére volt, és vele is csak akkor beszélt, ha éppen volt hozzá kedve. Egy akkora helyen, ahol ők laknak, olyan volt, mintha csak külön éltek volna.
– Ő, izé szia.. – állt meg hirtelen mellette valaki. Tom felnézett. Egy aprócska lány volt. Egy nagyon fiatal vámpír, még emberinek tűnt, a fogai még tompák, gyerekesek voltak. Azonban a szemei, olyan élénkvörösek, amilyet még Tom életében nem látott. Tudta, hogy idővel ez megfordul, és inkább a fogai teszik majd vámpírrá mint a szemei, amelyek be fognak sötétedni.
– Szia. – köszönt bizonytalanul a kislánynak, miközben próbálta alaposan magába szívni ezt az angyali ( vagy démoni? ) szépséget.
– Apa azt mondta, hogy te esetleg lefoglalhatnál, hogy ne lógjak folyton a nyakán. Lillian-nek hívnak, de nyugodtan hívj Lilinek. – kuncogott a kislány.
– Na és miért pont én foglaljalak le?  – mosolygott Tom a lányra.
– Mert te vagy itt még rajtam kívül fiatal. Vagyis fiatalabb vagy mint a többi vámpír a vonaton. Így gondoltam, és mert egyedül üldögélsz, szükséged lenne társaságra. – Lili a cipője orrát bámulta.
– Igazad van. Nos Lili, én Tom vagyok. De szólíts nyugodtan Tomnak. – nevetett a férfi, és beljebb ült az ülésen, hogy a kislány helyet foglalhasson mellette. Amint Lili lehuppant mellé, Tom nem bírta megállni, hogy ne tegye fel a kérdést. – Hogy kerülsz ide? Hiszen veszélyes a háború egy gyereknek.
Miután a kérdés elhangzott, Tom azonnal meg is bánta. Lili szeméből egy pillanatra teljesen eltűnt a huncut csillogás. Aztán nem is tért többé vissza. Egy ideig csendben maradt, aztán végül, nagyot sóhajtva, megadta a választ : Az anyukámat megölték. Apám magával hozott. Nem maradhattam egyedül.
A férfi úgy érezte már nem is az a kislány ül mellette, aki az imént ráköszönt. Sokkal idősebbnek hatott, a maga komor, kissé meghökkentő, bár nem meglepő válaszával. ( A háború kezdete óta rengeteg vámpírcsaládod mészároltak le. Gyermekeiket a felnőttek elrejtették, így azok nagyobb eséllyel maradtak életben.)
– Sajnálom.. Szörnyű lehetett. – suttogta Tom
– Az volt.. De azóta egy kicsit sikerült már kihevernem… – suttogta a kislány.
– Esetleg beszélgessünk másról. Mit szeretsz játszani? – próbálkozott a férfi.
– Hát van egy babám! – nevetett fel a kislány mintha semmi sem történt volna az előbb.  – Mindjárt megmutatom! – ezzel felugrott és elszaladt.
Tom megmosolyogta, ahogy látta lobogni mögötte a szoknyáját.
***
A kastélyban Marcus éppen az edzést pihente ki. Aznap reggel sokat dolgozott a lánnyal, és a lovával. Rendesen összemelegedtek Unhopeful nevű csődörével, és addigra már meg is engedte, hogy a fiú meglovagolja őt. Stephanie megdicsérte a sikerért, majd mindketten visszavonultak egy kicsit.  Marcus a szobájában talált menedéket, de közben egyfolytában az ikrekre gondolt. Többször is fontolgatta, hogy az éjszaka leple alatt megszökik, és utánuk megy, de mindig elvetette az ötletet. Inkább felállt, és az asztalához lépett. Ekkor vette észre az ott fekvő csomagot. Nem tudta ki tehette oda, de aztán felvette, és megnézegette. Egyszerű, barna csomagolópapírba tekert, madzaggal átkötött dolog volt, rajta egy levéllel. Ezt vette először a kezébe.
”Kedves Marcus!
Tudom, hogy rendes búcsúra nem lehet időnk, ezért úgy döntöttem, írok neked még pár sort.
Szeretném megköszönni, azt a sok mindent, amit e rövid idő alatt értem tettél, és egyben bocsánatot is kérni tőled mindazért, amit én tettem veled. Szerettelek volna meglepni valamivel, és reméltem ,hogy előbb adhatom oda, de idő szűkében inkább felküldettem a szobádba. Leld benne örömödet, és töltsd meg ezt emlékeiddel, tapasztalataiddal, érzéseiddel. A mihamarabbi viszont látásig.  Barátod, Bill.”
Gyorsan, még párszor végig olvasta a levelet, majd visszatette a számára címzett borítékba, és a fiókjába tette. Ezután vette kezébe csak a csomagot. Leszedte
róla a madzagot, és a papírt. A tartalma egy bonyolult, kacskaringós mintákkal ékesített bőrkötésű könyv volt, melynek borítójába egy M és egy K betű összefonódott párosát égették, majd emeltek ki aranyszínű festékkel. Mellette pedig egy madártoll, talán hollónak a tolla volt. Marcus elmosolyodott az ajándékon, és fellapozta a könyvet. Minden oldal üres volt, és csak arra várt, hogy megtöltsék tartalommal.

***
– Abba kellene ezt hagynunk. – lihegte Bill két csók között, miközben Chris kezei, már a nadrágját bontogatták.
– Hiszen még csak most kezdtük el. Vagy talán nem élvezed? – sóhajtotta a szőke, és figyelembe sem véve a kijelentést, tovább igyekezett közelebb kerülni a fekete férfiasságához. Bill egy idő után már nem ellenkezett. A rózsaszín köd elborította az agyát, a vér pedig nyílegyenesen áramlott hímtagjához. Ezzel együtt veszítette el az eszét, és mindazt, amit önkontrollnak hívnak. Percekkel később Christian elvállt az ajkaitól, és térdre ereszkedett előtte. Azt sem tudta most mit tegyen, de őrülten kívánta a dolgot, miközben szégyellte is magát. Szerette, mikor ezt csinálták neki, de úgy érezte, ezzel elárulja Tomot. Akkor azonban nem érzett bűntudatot, kéj szaladgált, fel és le a gerince mentén, egyre égy egyre keményebbé téve az erekcióját. Christian letolta a nadrágját, az alsójával együtt, és elmosolyodott. – Nagyon felizgultál Bill. Szép!- nézett fel a fekete arcára, aki már könyörgő szemekkel tekintett vissza rá. Hamarosan pedig feltört belőle egy erős nyögés, ahogy a szőke nyelvével birtokba vette a férfiasságát. Csípője megrándult, és azonnal átadta magát az érzésnek.
Chris rögtön ez után a kezével is rásegített az örömre, amit okozott. Néha tövig is bekapta Bill erekcióját, fokozatosan ingerelve a fekete idegeit.
– Ne hagyd abba… – nyögte a fiú, és együtt mozgatta a csípőjét barátja mozdulataival.  Rövid időn belül a tetőpont közelébe ért, és akkor már csak a saját dübörgő szívét hallotta, ami egybeolvadt a vonat adta jellegzetes hangokkal.
***
Lili hamar visszatért Tomhoz, és egy barna hajú babát ringatott a karján. Tomot meghatotta ez a gyermeki gondosság, ahogy az apró lány egy még apróbbat tartott a kezei között. – Anna Mary a neve. – lelkendezett a szőke hajú aprócska lány.
– Gyönyörű baba. – mosolygott a férfi, és ismét hellyel kínálta a kislányt, aki rögvest fel is pattant mellé az ülésre.
– Igen. – válaszolt eztán a lány. – Pedig még édesanyám, és a nagymamám is ezzel játszott. A nagyi anyának adta, ő pedig nekem. Ez az emlékem van csak róla.  Tom nem tudta miért osztotta mindezt meg vele Lili, de valahol örült ennek. Sajnálta ugyan, de most közelebb érezte magát hozzá. Csendben várta, mondd e még neki valamit, de hallgatott. Majd csak percek múlva tette fel azt a bizonyos kérdést, nagyon halkan.
– A te anyukád, milyen volt?
Tom nem akarta azt mondani, hogy az ő édesanyja még él, szeretett volna kapcsolatot teremteni ezzel az aprócska vámpírral, így csak annyit mondott. – Kedves. Aranyos. Nagyon szerettem őt.
Lili mindeközben végig Tom szemeibe nézett, mintha csak a lelkében kutakodna a válasz helyessége után. De nem vágta Tomhoz, hogy hazudik, csak elmosolyodott, és ennyit mondott válaszul. : Az jó.
Tom nem lepődött meg. Nem várt bővebb válaszra.
– Sokszor nagyon hiányzik. – tette még hozzá az idősebbik Kaulitz.
– Nekem mindig… – hajtotta le fejét Lili, és ettől még esetlenebbnek, és magányosabbnak látszott.
Tom körülnézett, figyeli őket valaki, és az ölébe húzta a lányt. Ő pedig nem ellenkezett ez ellen. Óvatosan a férfi mellkasához bújt, Tom pedig átfonta karjaival az apró testet.
– Bármi is történjék – suttogta a kislány fülébe – ha rajtam múlik, többé nem leszel egyedül.
Tom nem láthatta, de érezte, hogy Lilian elmosolyodik. Pár perc múlva, ahogy simogatta a hátát, a lány álomba merült. Légzése egyenletessé vált, Tom pedig az állát megtámasztotta a fején, így hallgatta a lány levegővételei által keltett halk melódiát, ami egyé vált a vonat zuhogásával, és a vagon belsejét betöltő, halk beszélgetéssel.
****